7. fejezet

Yesung szemszöge:

Nem tudom mi ütött belém. Lehet, hogy teljesen félreismertem Mia-t? Teljesen elfelejtettem, hogy a forgatáson vagyunk. Olyan valóságosnak tűnt minden. Nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért kiültem a dombtetőre, és néztem, hogyan nyugszik le a Nap. Csak a mai napon járt az eszem, és hogy milyen jól éreztem magam Mia-val. Nem kellett megjátszanom, hogy jól szórakozom.

-          Yesung! – hallottam meg Mia hangját. – Minden rendben van?

-          Igen! – fordultam meg. – Csak gondoltam kiülök ide egy kicsit!

-          Értem! Akkor hagylak is! – indult el.

-          Mia! – kiáltottam utána.

-          Igen? – fordult vissza.

-          Nem akarsz itt maradni egy kicsit? – kérdeztem, még magamat is meglepve.

-          Maradhatok, de csak akkor, ha nem zavarlak!

-          Nem zavarsz! – mosolyodtam el.

-          Akkor jó! – ült le mellém.

-          Olyan csodálatos a Naplemente!

-          Igen az! De ez olyan furcsa!

-          Mi furcsa? – kérdeztem meglepve.

-          Az, hogy rengetegszer jártam már itt, de a Naplementét még sosem néztem meg! – nevette el magát.

-          Te jártál már itt? Nem is tudtam! – hallatszott hangomon a meglepettség.

-          Sok mindent nem tudsz még rólam!

-          Akkor mesélj! Kíváncsi vagyok!

-          Mit meséljek? Mire vagy kíváncsi!

-          Mindenre! Hogy lettél színész? – tettem fel az első kérdést.

-          Ez egyszerű! A szüleim is színészek voltak, így szerettem meg, és még most is imádom! Minden percét élvezem a színészkedésnek! Persze azért, néha jó, ha nem kell megjátszanom magam! Sokan nem szeretnek, mert csak azt a lány ismerik, akit a filmekben látnak. De a valódi énemet nem ismerik! – tényleg igaza van. Én is csak a filmbeli énjét ismertem, ami taszított, de most már kezdem jobban megismerni.

-          Miért milyen a valódi éned? – kérdeztem.

-          Ki fogsz nevetni, de a valódi énem oda van Dél-Koreáért! – mosolyodott el.

-          Ez aranyos! – mosolyodtam el én is.

-          De te is beszélj magadról, ne csak én! – nézett rám.

-          Mit mondjak? – kérdeztem vissza.

-          Mondjuk azt, hogy miért pont az éneklés?

-          Imádok énekelni! Nekem ez az életem! Ez az egy dolog, amit senki nem vehet el tőlem! Gyerekkorom óta szeretek énekelni. Mindig is az volt az álmom, hogy egyszer híres énekes legyek!

-          Hiszen ez sikerült is! A Super Junior nagyon sikeres banda!

-          Igen! Egy álmom vált valóra azzal, hogy bekerültem a csapatba! Olyanok vagyunk, mint a testvérek! Ha majd egyszer sok év múlva elvállnak útjaink, még akkor sem fogjuk elfelejteni egymást! Mi örökre összetartozunk! Felejthetetlen az a sok emlék, amit átéltünk! Együtt sírtunk, és nevettünk. És természetesen, ha nem lennének az Elf-ek, nem tartanánk ott, ahol most vagyunk! Ők adnak erőt nekünk, hogy leküzdjük az újabb nehézségeket, amik ránk várnak! Hálával tartozunk nekik!

-          Huhh még sosem hallottam senkit így beszélni! – szólalt meg Mia.

-          Hogyan?

-          Ilyen átéléssel!

Elmosolyodtam. Ezután mély csend telepedett ránk. A Nap is lenyugodott, a város az esti fényeiben pompázott. Mia-ra néztem. Felhúzott térdekkel ült, amit kezeivel átkarolt. Látszott rajta, hogy fázik, hiszen a levegő is lehűlt egy kicsit.

-          Tessék, itt a pulcsim, nehogy megfázz! – terítettem rá a pulcsimat.

-          Köszönöm, nem kell! – tiltakozott. – Meg fogsz fázni!

-          De igenis kell! Én nem fázom!

-          Köszönöm! – mosolygott. – Olyan csodálatos a város, így este!

-          Igen! Ilyenkor minden olyan nyugodt! A város zaja elhalkul, minden csendes, és nyugodt lesz. Nem sétálunk egy kicsit?

-          Felőlem mehetünk.

Séta közben nem sokat beszélgettünk, beszéd nélkül is élveztük egymás társaságát. Tényleg félreismertem! Teljesen más, mint a tv-ben.

Épp a tóparton sétáltunk, amikor Mia megcsúszott valamin. Gyorsan utána kaptam, így nem esett el. Belenéztem szemébe, ami csak úgy csillogott a Holdfényben. Nem tudom miért, de arcommal közeledni kezdtem felé. Már majdnem összeért ajkunk, amikor megszólalt a telefonom! Hirtelen szétrebbentünk.

-          Haló! Igen Hyung, jól vagyok! Nemsokára indulok haza! – majd letettem a telefon.

-          Köszönöm! – mondta Mia.

-          Mit?

-          Hogy megfogtál mielőtt, még elestem volna! – mondta zavartan.

-          Nincs mit! – mondtam én is zavartan. – De most már mennem kell! Hazavigyelek?

-          Megköszönném!

Beszálltunk az autóba, majd elindultunk Mia háza felé.

-          Még egyszer köszönöm! – szállt ki. – Jó éjszakát Yesung!

-          Jó éjszakát Mia.- csak néztem, ahogy távolodik, majd eltűnik a sötétben. Elindultam én is haza. Legbelül éreztem, hogy valami nincs rendben! Valami megváltozott!