Yesung szemszöge:
Ahogy álltunk a színpadon, és öleltük egymást, valami furcsa
érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, hogy Mia-val összetartozunk. Olyan
erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam. Tudatni akartam vele, hogy
szeretem, és hogy megvédem akár az életem árán is. De nem volt bátorságom elé
állni, és mindezt a szemébe mondani. Egyszerűen féltem. Féltem az érzéseimtől,
a csalódástól. Eddigi életem során már rengeteget csalódtam. Félek, ha elmondom
az érzéseimet, valami rossz fog történni, és ismét csalódnom kell a szerelemben.
A koncert után egy kis fogadást is tartottunk. Mindenki ott
volt, aki számít. Remekül éreztük magunkat. Fél szemmel mindig Mia-t kerestem.
Meg is találtam. Épp Sungmin, Wookie, és Kyu társaságában volt. Szemmel
láthatóan nagyon jól elvoltak, beszélgettek, nevetgéltek. Nem tudom miért, de
hirtelen rám tört egy furcsa érzés. Mintha féltékeny lennék. Azt akartam, hogy
csak velem legyen, és senki mással.
-
Yesung! Yesung! – szólalt meg Teuk.
-
Te..tessék! – eszméltem fel.
-
Minden rendben van? – kérdezte aggódva.
-
Igen, csak elkalandoztam egy kicsit.
-
Csak nem Mia-n járt az eszed.
-
Nem! – vágtam rá.
-
Yesung! – nézett rám.
-
De igen! Rajta járt az eszem!
-
Miért nem beszélsz vele?
-
Mert félek! Félek az érzéseimtől. Félek, hogy ő
máshogy érez irántam. Félek attól, hogy csalódni fogok!
-
Higgy nekem Yesung! Mond el neki, mit érzel!
Nekem van egy olyan érzésem, hogy nem vagy közömbös számára.
-
Ezt meg miből gondolod?
-
Abból, ahogy rád néz. Te ezt nem veszed észre,
de egy kívülálló rögtön kiszúrja. Tetszel neki! Csak beszélj vele, és ne félj!
Rendben?
-
Rendben! – bólintottam. – És Teuk!
-
Igen!
-
Köszönöm! – mosolyogtam.
-
Szívesen! – mosolygott vissza. – A
csapattagokért bármit!
Eldöntöttem magamban, hogy majd otthon fogok beszélni
Mia-val, mivel ott csak ketten leszünk, nem zavar senki, és talán bátrabb is
leszek. Az este további részében igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire zavar,
ha mással látom. Nagyon idegesítő volt látni, hogy mennyien sündörögnek
körülötte.
Éjfél körül ért véget a fogadás. Elbúcsúztunk a többiektől,
majd hazaindultunk. Efész úton nem szóltunk egymáshoz egy szót sem.
Amikor megérkeztünk leállítottam a motort.
-
Mia! Megérkeztünk! – kapcsoltam ki az övem.
Semmi válasz nem jött. – Mia! – hajoltam közelebb hozzá, amikor észrevettem,
hogy alszik. Olyan édesen, és békésen aludt, hogy nem volt szívem
felébreszteni. Gyorsan kiszálltam az autóból. Átsiettem a másik oldalra,
kinyitottam az ajtót, majd ölbe kaptam Mia-t és elindultam befelé. Az ajtónál
megálltam, ugyanis zárva volt, a kulcs viszont a zsebemben. Esélytelen hogy ki
tudom nyitni az ajtót. De nem volt szívem felébreszteni, olyan édesen aludt. –
Remek Yesung, gratulálok! Ezt jól megcsináltad! – motyogtam magamban. – Istenem
segíts nekem! – sóhajtottam az ég felé.
Mia szemszöge:
Nagyon fáradt voltam, így az autóban el is aludtam. Ismerős
illatra ébredtem fel. Kinyitottam a szemem, amikor észrevettem, hogy két erős
kar tart. Felnéztem és megláttam Yesung-ot, amint az eget kémleli. Olyan
gyönyörű volt, ahogy a Hold fénye rásütött, és megvilágította tökéletes arcát.
-
Yesung! – szóltam hozzá halkan.
-
Igen? – kapta oda tekintetét.
-
Mi történt? – kérdeztem.
-
Elaludtál, és nem volt szívem felébreszteni! –
mosolygott rám.
-
De mégis miért állunk itt kint?
-
A lakáskulcs a zsebemben van, és mivel nem volt
szívem felébreszteni, ezért nem tudtam elővenni a kulcsot sem.
-
Felébreszthettél volna! – mosolyogtam rá. –
Mióta állunk itt?
-
Pár perce! Ne aggódj! – mosolygott rám.
Elmosolyodtam, majd letett a földre. Elővette a kulcsokat,
és bementünk a házba. Gyorsan elmentem, és letusoltam. Amíg Yesung tusolt, én
addig a konyhában pakoltam.
-
Mia! – lépett be a konyhába.
-
Igen? – fordultam felé.
-
Beszélni szeretnék veled! – jött egyre közelebb
hozzám.
-
Rendben! – támaszkodtam meg a konyhapulton.
-
Nos arról lenne szó, hogy én…én.. – kezdett
bele, közben a földet bámulta.
-
Minden rendben van?
-
Igen! Vagyis nem! Vagyis én….ahhj de nehéz!
-
Mi a baj?
-
Te!
-
Én vagyok a baj? – lepődtem meg.
-
Nem! Vagyis nem úgy értettem!
-
Akkor hogy?
-
Nem tudom, hogyan mondjam el!
-
De mégis mit?
-
Azt hogy szeretlek! – bökte ki végül, amitől én
teljesen ledermedtem. Azt hittem rosszul hallok! Bele sem mertem gondolni, hogy
így érez irántam. – Tudom, hogy ez most hirtelen jött, és ha most meg akarsz
ütni, akkor csak tessék, de már nem bírtam tovább magamban tartani! – hadarta.
– És azt is megértem, ha te nem így érzel irántam, de én már nem bírtam
tovább….- már én sem bírtam tovább, ezért ajkaira tapadtam. Hosszasan csókoltuk
egymást. Átkaroltam nyakát, ő pedig derekamat. Közelebb húzott magához. Csak akkor
szakadtunk el egymástól, amikor levegőre volt szükségünk. – Szóval, akkor te
is…
-
Én is szeretlek! – mosolyogtam rá.
-
Akkor most mi….tudod…együtt vagyunk?
-
Ha te is szeretnéd! – néztem a szemébe.
-
Mindennél jobban! – csókolt meg ismét.
Még vagy fél óráig álltunk és csókoltuk egymást. Majd kéz a
kézben elmentünk a szobába, és lefeküdtünk aludni. Egymást ölelve aludtunk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése